Dalok a bokorból

A lejátszó ráharap. Teszek-veszek, visz még a napi lendület. Néhány perc telik el; leszerelek. Húz, vonz, penget, fütyörész; alig-alig reszel. Szokatlanul szerény. Hoppá! - mondom. Nocsak! Hol a húrtépés, a száguldás, a tekerés? Ívek nyílnak, dallamrímek; mézédes lassúság árad szét. Fülön csíp, s már zsibbaszt is, nem ereszt. Szem becsuk. Agy kikapcs. Ernyedés.
Szavakat keresek. Jelzőket. Fogás után kutatok, fogalmakat keresek, viszonyítok. Mitől a vonzás? Mitől van, hogy ez az album már az első hangtól kezdve érezhetően úgy „lajkós", hogy közben más. Bevon. Atmoszférát teremt. Minden más kívül reked. Persze, a „csodagyerek" korszak „bácskai Paganinije", a technikai virtuóz hengerelése rég a múlté, legkésőbb a Lajkó Félix 7. (2005) című lemez minimalistának nevezhető fordulata óta jóval árnyaltabb ennél a Lajkó-kép. Szóval kutatok, aztán feladom. Sovány lenne mind - legyintek. Meg sem közelítik a lényeget. Mert ezt a zenét műfajokhoz kötni végképp nem lehet. A különböző népzenei ízek keveredése inkább csak érzület; valami új, önálló minőségben egyesülnek. Erdei zenében. Térzenében. Mint amikor az ember szűk erdei csapás után egyszer csak tisztásra ér; kinyílik a tér.
Ha az ember figyelmesen hallgatja ezeket az erdőben (a földön, nyárfák alatt, esőben, gödörben, bokor tövében...) fogant dalokat, ha képes lelassítani, ha vele tud utazni, s lélekben oda tud kucorodni a hegedű mellé, megérzi. Meg kell éreznie; együtt rezeg vele. Miközben megszületik ez az első hallásra sehonnan sehova áradó, látszólag minden megkomponáltság nélkül hömpölygő zene, a hegedű hangokkal tapogatja a nevezhetetlent. Falevéltől madárfüttyig. Hol hozzásimul, hol felesel vele. Arról mesél, amiről szavakkal nem lehet. Akinek van füle, hallja meg.

Magyar Nemzet/Kultúra, Klementisz Réka, 2009. április 30. Csütörtök - LXXII évf. 116. szám